NYOMTATHATÓ VERZIÓ  
KÜLDJE EL EZT A CIKKET  

– Vagy tizennégy évvel ezelőtt, amikor a Ghymes még főleg táncházmuzsikát játszott, egy alkalommal arról beszélgettünk, hogy a szüleid ugyan beírattak zeneiskolába, amikor azonban nyitrai pedagógiai főiskolásként már 7-8 órákat is gyakoroltál, a családi béke végett kiszorultál hegedűddel a házból.
– Akkoriban kezdtem komolyabban foglalkozni a hangszerrel, és mert faluhelyen, Királyrévben éltem, leginkább éjszaka muzsikáltam. A család viszont érthető módon aludni akart, ezért vonultam ki a kamrába, a gabonazsákok közé. Kisiskolás koromban kötelességből gyakoroltam, hamarabb tanultam meg hegedülni, mint hogy igazából tetszett volna. Szóval nem döbbentem rá a második hegedűóra után, hogy ez lesz majd az életem. Nyolcéves lehettem, amikor Gyula, a bátyám vetetett magának egy gitárt. Tetszett, s azon is elkezdtem játszogatni. Jóval később döbbentem rá, hogy talán a hegedű a legemberközelibb hangszer. Szinte kinő a nyakból, testrésszé válik. Több tudományos elmélet is született arról, hogy azért van mindegyik hegedűnek egy jellegzetes tónusa, mert a fej, a koponyacsontok együtt rezonálnak a hangszerrel. Én istenigazából akkor szerettem meg a hegedűt, amikor már nem csak bánni tudtam vele, hanem a saját stílusomat is kialakítottam. Ez persze hosszú évekig tartott.
– Hány hegedűd volt eddig? Megvan még az első?
– Az első zeneiskolai gyakorlóhegedűm negyedes volt, azután feles, és így tovább. Az első mesterhegedűmet a nagyapámtól, Sárközi Károlytól örököltem, ő is prímás volt. Most hat-hét hegedűm van, érdekes módon valamennyit kaptam, nem pedig vásároltam.
– A Ghymes az Ifjú Szivek néptáncegyüttes kísérőzenekaraként lett ismert. 1984-től tizenöt éven át dolgoztatok együtt. Mi motivált, hogy a hagyományőrző népi muzsika mellett saját zenét is írjatok?
– A Szivek tánckarának zenei kíséretén kívül nagyon sok önálló koncertet is adtunk. Ami engem illet, miután az évek során már megfelelő mennyiségű olyan zenét hallottam, amelyet nem én írtam, egyre erősebb késztetést éreztem, hogy a saját muzsikámmal foglalkozzam. Úgy voltam vele, hogy jó ez a dal, jó a másik is, de az a dal, amit én hallok belül, még nincs megírva. És akkor megírtam.
– A szövegek?
– Azzal kezdtem. Úgy értem, jóval előbb írtam verseket, mint muzsikát. Az első versemet hétévesen vetettem papírra, miután megtanultam írni. Az volt a címe, hogy Az élet, és kőkeményen megmagyaráztam benne mindenkinek, hogy miről is szól. Leraktam az útmutatást, hétévesen nem volt ezzel semmi gond, persze.
– Mindmáig te írod a Ghymes szövegeit, sőt – Gyula bátyád mellett – magad vagy a legtöbb dal zeneszerzője is. A londoni BBC magyar nyelvű adásában nem is olyan régen elhangzott, hogy »a Ghymes az az egyetlen magyar zenekar, amely hitelesen tud új és új ötleteket megvalósítani népzenei alapokon anélkül, hogy közép-európai ripacskodás lenne belőle«. Szerinted hol, illetve merrefelé tart ma a zenekar?
– Szeretjük, ha az előzőhöz képest minden új lemezünk más egy kicsit, de óriási, kardinális változások soha nincsenek. Nem forgatjuk fel gyökerestül a muzsikánkat, még az is rossz kifejezés, hogy »fejlődik« a zenekar. Mert egy tíz évvel ezelőtt megírt dalnak ugyanolyan erősnek kell lennie, mint a legújabbnak. Egyszerűen arról van szó, hogy nem szeretjük körbe-körbe játszani ugyanazt. Hatalmas szerencsénk, amelyhez azért mi is vastagon hozzájárultunk, hogy az ötleteinket rendre formába tudjuk önteni. És hál’Istennek rengeteg az ötletünk. Sőt egyre gyakoribb az az állapot – ezt, gondolom minden író, alkotó ember ismeri –, hogy sokkal több az ötlet, mint az idő. De talán ez a legfőbb oka annak is, hogy húsz éve együtt muzsikálunk. Az érték mellett a változás jelenti az állandóságot. Amikor az elmúlt húsz évről kérdeznek, csak azt tudom mondani, hogy csodát tettünk. Számunkra legalábbis csoda, hogy idáig eljutottunk. S szerintem egyetlen magyarázata van, hogyan jöhetett ez össze. Nem hangzik jól, de elmondom, mert igaz: borzasztó jó, amit csinálunk. Hogy nekünk, muzsikusoknak jó, az nyilvánvaló. Hogy a közönség számára is, azt a telt házas koncertek bizonyítják. Amikor indultunk, nem állt mögöttünk senki. Sem szponzorok, sem kiadók. Egyetlen dolog volt, a zene iránti alázatunk. És ez az, ami a mai napig megmaradt. Ezért történhetett meg a »mese«, az Éghymese. Bejártuk Európát, játszottunk Japánban és Amerikában, rengeteg nagyszerű külföldi zenésszel dolgoztunk és dolgozunk együtt. Hatalmas turnéink voltak például Spanyolországban és Lengyelországban, mostanában pedig Németországban is gyakran koncertezünk. Kevesebb fellépést vállalunk, mint régebben, de jóval nagyobb közönség előtt, nemzetközi fesztiválokon játszunk. A külföldi fellépések mindig egyfajta erőpróbát, megméretést is jelentenek. Csodálatos élmény volt, hogy Németországban, ahol lényegében csak a szakma ismert, úgy nyertük meg a hallgatóságot, hogy a dalok szövegét nem is értette. A zenénk mondott el mindent. Ha viszont magyar ajkú közönség előtt muzsikálunk, máig beleborzongunk, hogy az emberek a nyolc-tíz évvel ezelőtti dalokat is együtt éneklik velünk. Felveszik, magukra öltik, ott él bennük. Ki akarhat ennél többet? Galántáról, illetve a környező falvakból, Királyrévből és Nádszegről indultunk, s a népzene volt az anyanyelvünk. Pontosabban ma is az, még akkor is, ha a népzenei alapokra sok más zenei réteg is ráépült. De miért is tagadná meg az ember a gyökereit? Gyakran ránk csodálkoznak, hogyhogy még mindig a szülőföldünkön élünk. Nem itthon, hanem éppen Magyarországon kell igazából elmagyarázni, hogy mit is jelent a Felvidéken magyarnak lenni. A magyar kultúra persze egyetemes, de maga a szó, hogy magyar, egészen mást jelent Budapesten, mint Galántán vagy Pozsonyban. Számunkra egyszerűen olyan, mint a levegővétel.
– Hogyan és hol születnek a Ghymes-dalok?
– A térdemen, a konyhában, útközben, a szállodában, éjjel és nappal. Mostanában úgy dolgozom, hogy először a zenét írom meg. Volt fordítva is, de nekem így könnyebb. »Kiadom« a munkát a zeneszerzőnek, s amikor az a képességei szerint a lehető legjobban megírja, »odaadja« a szövegírónak.
– Ha már a kettős énednél tartunk, a benned élő szövegíró helyett nyugodtan mondhatnál költőt is. Vávává című, 2000-ben megjelent verseskötetedben több Ghymes-dalszöveg olvasható, s valamennyi meggyőző költemény. És felejthetetlen élmény volt az is, amikor a legutóbbi, a MATÁV Filharmonikus Zenekarral, valamint Hobo Földes László és Kiss Bernadett énekesnő vendégszereplésével adott karácsonyi Ghymes-koncerten a Budapest Kongresszusi Központban Ónodi Eszter színművész előadott egy megrázóan szép novellát, melyet – mint utóbb kiderült –, szintén te írtál.
– Jó, de a zenében a zene a legfontosabb. A zeneszerző nem foglalkozik azzal, hogy mi történik majd a szövegíró fejében. Legfeljebb az alaptéma adott, aztán ha kész a zene, már fürödhet, lubickolhat benne a szöveg.
– Hogyan működik ez a zenekaron belül? Viszed a kész anyagot, vagy a próbákon a többiek is hozzák a saját ötleteiket?
– Nagyon régen nem alkalmazkodom senkihez, talán soha nem is alkalmazkodtam. Amikor zenét írok, akkor azt teljes egészében magam írom meg, ugyanúgy, mint a verseket. Nem hinném, hogy kollektívan is lehet verset írni. S ha öt-hat ember komponálja a zenét, akkor már az sem lesz megélt, alanyi. Szóval minden hangszerre megírom a dalt, úgy, ahogyan azt belül hallom. Nekem egy szóló akkor is fontos, ha nem én játszom. Az improvizációs betéteket viszont természetesen mindenki szabadon játssza. Az olyan vendégszólistáknak, mint amilyen az Éghymese koncerten Borbély Mihály európai hírű szaxofonos volt, inkább csak az alaptémákban szoktam instrukciókat adni.
– Nemrég került a boltokba Anonymus című szólólemezed. A címe arra utal, mintha a »rejtőzködő énedet« szeretnéd megmutatni. Nem könnyű hanganyag, mintha egyetlen dacos kiáltásba sűrűsödött volna össze. Vérrel, verítékkel szántott dalok. Jelentékeny sebzőerő halmozódott fel bennük, a hallgató talán akkor jár a legjobban, ha magára engedi az egészet úgy, ahogy van. A pofonokkal és simogatásokkal együtt. Hogyan született ez az anyag?
– Mondták már, hogy túl mélyre mentem, s hogy ez már veszélyes – de kérdés, hogy mihez képest. Önmagamhoz képest nem érzékelek semmilyen veszélyt. Ez a hangulat mindig is bennem volt, ahogy benne volt és lesz a Ghymes-zenében is. Az alapja azt hiszem, a »Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...« Az Anonymus lemez története tulajdonképpen egy másik albummal kezdődött. Hobo / Földes Laci barátunkkal három éve volt egy közös munkánk, a Bakaballada. A lemez a második világháborús katonáknak állít emléket. Hobo írta a szövegeket, mi a zenét. Az Állami Népi Együttes táncszínházi produkciót szeretett volna belőle készíteni, s bár ez a mai napig a tervezés szintjén van, addig eljutott a dolog, hogy szóltak, kellene még hozzá egy kis dinamikus, feszes zene. És akkor eszembe jutott, hogy a háború iszonyatos zajai milyen jól ritmizálhatók. Hogy a háború valamilyen szinten borzasztóan »zenél« is. Ezekből a zörejekből, a fegyverropogásból, a menetelésből, a repülőgépzúgásból írtam egy dalt, majd amikor a táncszínházi munka elhalasztódott, elkezdtem további zenékben és szövegekben is gondolkodni. A különféle élethelyzeteknek elképesztően sok hangja muzsikál, és a természetes zajkörnyezet azonnal beazonosítható. Ilyen például az utazás, a kocsma, a születés, a temetés. Ha megszólal a harang, csikorog a lapát, zuhog a fára a föld, és közben sírás, szipogás hallatszik, mindenki rögtön felismeri, hogy temetnek. És abban a pillanatban már hat is, mint egy vénás injekció. De hasonló a helyzet, mondjuk, a fékcsikorgással is. Eleinte úgy gondoltam, hogy hangszert csak nagyon keveset fogok használni, inkább a zajokra építem a szövegeket. Valamennyi zörej természetes, a koporsóra zuhogó föld hangját például úgy vettük fel, hogy egy nagy tévésdobozba tettem a mikrofont, arra lapátoltam a földet. Azért nem fára, mert az nem szólt olyan erősen. A zajesszenciákat Farnbauer Péterrel hangoltuk át számítógépre. Az ő neve az Elán együttesből lehet ismerős. Billentyűsökön és gitáron játszik, stúdiómérnök Révkomáromban, és évek óta együtt dolgozik a Ghymessel. Miután felvettük a zajokat, persze nem fogtam vissza magam, és elkezdtem muzsikálni is. Végül még a szimfonikus zenekar is megszólal.
– Jászol, bölcső, születés, kín, beteljesedés: valamennyi kulcsszó a szövegeidben.
– Pontosan nem tudom megmondani, hogy ez miért van, de úgy hallottam az okos szakmabeliektől, hogy az író embereket leginkább ezek a témák foglalkoztatják. Az élet kezdete és a vége, illetve a köztes sorsfordító pillanatok.
– S az író emberek mellett a hívő embereket is...
– Igen, voltaképpen én is hívő embernek tartom magam, ha nem is a kizárólagos vallásosság szintjén. Istent sok mindennek nevezték már, és sok »tudományos« magyarázattal próbálták bebizonyítani azt is, hogy nem létezik. De azért hatmilliárd embernek azt gondolni, hogy »én vagyok a legtöbb, és mi találtuk ki saját magunkat«, hát ez teljes csőd. Ahogy mások, én is levezettem ezt már magamnak. Hogy nem lehet a matéria az első. Az első mindig a gondolat, tehát a szellem, s az anyag csak utána következik. Most rengeteg anyag vesz körül bennünket, de a kezdetekkor mi, »anyagok« is gondolat voltunk. Ha fölszállsz egy repülőgépre, és megnézed a földet, azt látod, hogy olyan, mint egy gombatelep. Ahogy belakjuk, úgy fertőződik meg a Föld. Tőlünk »gombásodik el«. S aztán ha majd túlságosan befülled ez a spóratelep, ha már halálosan fojtogatnánk, akkor kiszabadul, megszabadul tőlünk. Világos, hogy ezt az egész emberi létet nem mi »találtuk ki«, hogy valahol nálunk mérhetetlenül erősebb szellemek-gondolatok alakítják és uralják. Ennek az emberiség nyelvére »lefordított«, kézzelfogható mutatója a vallás. Amely gyönyörű dolog, a szertartásokkal, ünnepekkel együtt. S egyáltalán nem baj, hogy a különböző kultúrákban élő népeknél mindez másképpen nyilvánul meg. A zenében is, például.
– Te milyen zenéket hallgatsz szívesen?
– A magyar népzenén kívül közel-keleti gyökerekből táplálkozó és ázsiai zenéket, a török vagy a balkáni, mediterrán muzsikát, barokk zeneszerzőket, és elsősorban Bachot, akinek a muzsikája, szellemisége számomra meghatározó jelentőségű. Kortárs komolyzenét nemigen, inkább dzsesszt szoktam még hallgatni.
– Pihenésképpen?
– Ezzel bajban vagyok, mert nemigen tudok pihenni. Nekem mindenben a munka segít, folyamatosan dolgozom. Régebben – ha úgy tetszik, kikapcsolódásképpen – gyakran főztem; ma már inkább étterembe megyek. Rengeteget turnézunk, megszoktam. A pihenés olyasmikre redukálódott, mint a legtöbb embernél: nagy néha leülök a tévé elé, és kapcsolgatom a csatornákat. De még ez sem jellemző igazán. A zene és az irodalom teljesen kitölti az életemet, talán túlságosan is.
– A hegedű mellett a billentyűsökön kívül gyakorlatilag valamennyi hangszeren és hangszernek látszó tárgyon játszol. Szólólemezeden a gitár, koboz, bőgő és az ütősök mellett megszólal az üveg, a lapát, a tányérok és az evőeszközök. De a koncerteken csak a hegedűszólóid alatt van csukva a szemed.
– Én is hallgatom a zenémet. Na jó, a hegedűvel tudom magamat kifejezni a legjobban. De számomra a hangszer csupán egy eszköz, semelyiket nem fetisizálom. A zene sok-sok rétegből áll, a hangszerelés csupán az egyik szelete. Nem a hangszereken keresztül nézem és érzem a muzsikát.

Csepécz Szilvia

[2005. 01. 28.]