NYOMTATHATÓ VERZIÓ  
KÜLDJE EL EZT A CIKKET  

Az Egyesült Államok a múlt évet 4,4 %-os gazdasági növekedéssel zárta, s ezzel újra messze megelőzte a 2,3%-os növekedést produkáló Európai Uniót. Semmi új a nap alatt: az elmúlt évtizedben 2001 volt az egyetlen év, amikor az uniós tagországok bruttó nemzeti összterméke (GDP) gyorsabb tempóban nőtt az amerikainál. Az amerikai gazdaság mozdonya egyszerűen elhúzott az öreg kontinens mellett. Az újvilági növekedés szerkezete azonban egyre több aggodalmat okoz a közgazdászoknak. Tavaly az USA költségvetési hiánya 412 milliárd dollár volt, ennyivel költött többet a szövetségi kormányzat a bevételénél. Ez még nem volna anynyira tragikus, az amerikai államadósság szintje (tavaly a GDP 63,4%-a) csaknem azonos az EU 25 tagállamának átlagával (63,8%), és Japánnak sikerült több mint kétszer ekkora adóssághegyet felhalmoznia (164%). A fő gond az, hogy az Egyesült Államok lakosai is a kormányzatukhoz hasonlóan viselkednek, magyarán: többet költenek, mint amennyit megkeresnek – egyre nő a lakosság eladósodottsága, miközben a megtakarítások történelmi mélyponton vannak. Konkrétabban: az amerikaiak idén februárban teljes jövedelmük mindössze 0,6%-át takarították meg (helyezték el például bankszámlán, vagy fektették értékpapírokba). Adósságaik aránya azonban ennél jóval nagyobb. A lakossági eladósodás megugrása az utóbbi években főleg két dologgal függ össze. Egyrészt széles körűen elterjedtek a banki hitelkártyák, amelynek tulajdonosai akár több tízezer dolláros szintig is mínuszba mehetnek. A kártyáról egyszerűen hitelre vásárolnak (s ilyenkor a bankok minimális kamatot számítanak fel), majd mikor a bankszámlára (általában kéthetente) megérkezik a fizetésük, automatikusan kiegyenlítődik tartozásuk egy része. Ennél is fontosabb azonban az ingatlanpiac felfutása. Amerikában fellendült a házépítés. Az USA lakossága Európával ellentétben továbbra is lendületesen nő. Sokan vesznek új lakást, vagy kezdenek az építésébe. Ezt az utóbbi években márcsak azért is megérte megtenni, mert a 2001. szeptember 11-i terrormerényletek után az amerikai nemzeti bank történelmi mélypontra, fokozatosan 1%-ra vitte le a jegybanki alapkamatot, hogy megakadályozza az amerikai gazdaság nagyarányú visszaesését. A kereskedelmi bankok hitelpolitikája követte a jegybankét, ezért a jelzáloghitelek kamata 40 éves történelmi mélypontra süllyedt. Az olcsó lakáshitelek azután házépítési robbanást idéztek elő. Mivel az ingatlanárak az elmúlt években töretlenül nőttek, sokan befektetési célból vesznek/építenek lakást, úgy spekulálva, hogy később majd drágábban túladnak rajta. A kormányzati és lakossági túlköltekezés együtt vezetett oda, hogy az ország külkereskedelmi mérlegének hiánya februárban rekordszintre emelkedett: egyetlen hónap alatt 61 milliárd dollárt tett ki. Ennyivel több árut és szolgáltatást vettek külföldről az amerikaiak annál, amennyit ők adtak el más országoknak. A folyó fizetési mérleg hiánya tavaly 665,9 milliárd dollár volt; leegyszerűsítve: ennyivel több pénz áramlott ki az Egyesült Államokból annál, amennyi beáramlott. Normális esetben ez oda vezetne, hogy az amerikai fizetőeszköz értéke, vagyis a dollár árfolyama a többi valutáéhoz képest csökken. Ez részben meg is történt, 2000 októberében 1 euró 82,3 dollárcentet ért, 2004 decemberében már 1 dollár 35 cent fölé kúszott az euró árfolyama, a dollár a 2000-es csúcsához képest tehát négy év alatt 70%-kal gyengült. Az ázsiai valutákhoz képest azonban nem gyengült jelentősen. Hogy miért? A válasz egyszerű: a világ valutatartalékainak kb. 70%-át a különböző országok nemzeti bankjai amerikai dollárban tartják. A világ jegybankjainak trezorjaiban tárolt pénztartalékok 60%-a mára Ázsiában található. Tavaly az ázsiai tartalékok értéke gyors tempóban, ötödével nőtt. A két csúcstartó Japán és Kína. Japánnak 800 milliárd dollárnyi, Kínának 600 milliárdos tartaléka van, jórészt zöldhasúban. Egyedül Kína tartaléka tavaly 200 milliárd dollárral, azaz 51%-kal emelkedett. Honnan ez a sok dollár? Nos épp az ázsiai országok azok, amelyekkel szemben az USA-nak a legnagyobb kereskedelmi hiányt halmozza fel. Ebben is Kína a csúcstartó, 2004-ben 150 milliárd dollárral több árut és szolgáltatást adott el Amerikának, mint amennyit az vett tőle. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ázsiai országokban nagy mennyiségű dollár halmozódik fel, amelyet az USA-ban eladott termékeikért kapnak. Ha piacra dobnák, a dollár értéke jelentősen csökkenne, s ezzel csökkenhetne a kereslet az ázsiai termékek iránt az Egyesült Államokban. Ez az, amit a kínaiak el szeretnének kerülni, ezért a dollárért a jegybankok amerikai államkötvényeket vásárolnak. Ezekkel az államkötvényekkel finanszírozza az USA kormányzata a költségvetési hiányt. Kína és ázsiai társai tehát hitelt nyújtanak Amerikának, megveszik az amerikai adósságot, és így egyszerre finanszírozzák az amerikai költségvetési hiányt és akadályozzák meg a dollár további gyengülését. (Sajátos Kína szerepe, amely valutájának árfolyamát az amerikai fizetőeszközhöz rögzítette, 1 dollár = 8,28 jüan árfolyamon; így bármennyire gyengül is a zöldhasú, a jüan vele párhuzamosan gyengül.) Az 1950-es években még az amerikai államkötvényeknek mindössze pár százalékát birtokolták külföldiek, de a kilencvenes évek közepén is csak 20% körül mozgott ez az arány. Mára azonban az USA államkötvényeinek fele külföldi kézben van, jórészt az ázsiai jegybankok páncéltermeiben.
Az amerikai költségvetési hiányt és a folyó fizetési mérleg hiányát tehát jórészt az ázsiai jegybankok államkötvény-vásárlásai fedezik, ezzel tartva fenn az amerikai túlköltekezést és az ázsiai áruk iránti amerikai keresletet. Tegyük hozzá, nem is olyan rosszul. A kínai gazdaság tavaly 9,5%-os tempóval nőtt, az országba 60 milliárd dollárnyi külföldi befektetés áramlott. Kína kivitele tavaly több mint egyharmadával emelkedett, az amerikai konjunktúra tehát szépen húzza a kínai ipart. A kínai exportoffenzíva persze a világ más részeit, köztük hazánkat is elérte. Kína lett a világ új műhelye, s aki ezt még nem vette észre, valószínűleg az is Kínában gyártott ruhában olvassa az újságot. Az ázsiai óriás a vásárlóerő-paritáson számolt nemzeti összterméket tekintve Amerika után már most a világ második legnagyobb gazdasága.
A száz évvel ezelőtti Amerikára jellemző szédítő tempóban fejlődő Kína azonban a világ egyik legnagyobb fogyasztójává is vált. A világ legnagyobb acélfogyasztója, Földünk teljes termelésének több mint negyedét használja fel. De a kőolaj árának rendkívüli növekedésében is részben Kína a ludas, az olajkereslet világméretű növekedésének egyharmadát épp az ottani növekvő olajéhség okozta: az ország Japánt megelőzve az USA mögött a világ második számú kőolajfogyasztójává vált. A motorizációs robbanás elképesztő ütemű. Hiába az évente elkészülő több ezer kilométernyi autópálya, a kínai nagyvárosok többsége menthetetlenül bedugult, Pekinggel és Sanghajjal az élen. A kétszer öt sávos utakon kilométeres sorokban araszolnak a (többnyire új) gépjárművek.
A kérdés csak az, hogy meddig tartható fenn az ameri-kai–kínai gazdasági szimbiózis, amely egyértelműen a világgazdasági növekedés kettős motorjává vált. Mindkettő ingatag lábakon áll, és jórészt egy ingatlanpiaci fellendülés fűti, amelynek keretében mindenki ész nélkül építkezik, abban bízva, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan tovább emelkednek az ingatlanárak, illetve (Kína esetében) megtérülnek az ipari beruházások. Közben a világ a dollár árfolyamzuhanásától retteg. A nemzetközi gazdasági lapok egyre gyakrabban idézik John Connally egykori amerikai pénzügyminiszter kijelentését. 1971-ben, amikor a Nixon-kormányzat felfüggesztette a dollár aranyra való átválthatóságát, ezt mondta: „A dollár a mi pénzünk, de a ti problémátok.”

Gál Zsolt

[2005. 04. 29.]