NYOMTATHATÓ VERZIÓ  
KÜLDJE EL EZT A CIKKET  

A kosárfonás ősidőkre visszanyúló mesterség. A kerámiánál is régebbi. Az ember valószínűleg a fészekrakó madaraktól leste el és fejlesztette tovább a fonás technikáját.
Nádból, fűzfából készült tárgyak a többi szerves anyaghoz hasonlóan csak különleges körülmények között maradhattak fenn évszázadokon-évezredeken keresztül. De számos falfestmény, mozaik és kőfaragás bizonyítja, hogy például a rómaiak is széleskörűen használták a nádból és fűzfavesszőből készített termékeket. Ókori szerzők tudósítanak a fűzfák itáliai ültetéséről és gondozásáról. A városokban egész évben, a vidéki birtokokon a téli időszakban foglalkoztak kosárfonással. A fennmaradt különböző latin elnevezések a kosarak eltérő használatát tükrözik.
A képi ábrázolásokon szereplő változatos formák nagy mesterségbeli tudásról tanúskodnak. A kosarak formáját elsősorban a funkciójuk, így a bennük tárolt élelmiszerek és egyéb használati tárgyak jellege határozza meg.
Nem kell azonban ilyen messzire menni, hiszen nálunk is egész falvak szakosodtak kosárfonásra (főleg azokon a területeken, ahol a fűz jól termett). Hiszen a falvak lakói mezőgazdasággal foglalkoztak, így egyetlen udvarból sem hiányozhatott a tyúkkosár, a lúdkas, a konyhából a szakajtó meg a krumpliskosár, a halászattal is foglalkozók eszköztárából pedig a varsa.
A mesterség apáról fiúra szállt. A múlt század ötvenes éveiben a szövetkezetek megalakulása idején, a gépesítés korszakában azonban a kosárfonás háttérbe szorult. Ma már ritkaságszámba megy az olyan ember, aki igazán ért hozzá.
Bár a kosarat már alig használjuk, lakáskiegészítőként szépen mutat. Egy-egy sarokban, polcon megbújik a többi kiegészítő mellett, de a lakás központi dísze is lehet.
-kicsindi-

[2006. 03. 24.]