NYOMTATHATÓ VERZIÓ  
KÜLDJE EL EZT A CIKKET  

Hát, ez van. Ha valaki az ókori görög tragédiákban romantikát keres, könnyen deszkán találja magát. Na nem a világot jelentőn…

Szophoklész Antigoné című, nem is enyhén vérfertőző családtörténetével – amely egy trilógia lezáró s egyúttal mégis az első része – meg egy orkesztra kellős közepén hazardírozhat. Ha mégsem, esetleg jobbféle transzba kerül. Ez utóbbi történt a komáromi Jókai Színházban, Czajlik József rendező legújabb darabjának bemutatóján. A Vasmacska Stúdiószínpad előadása annyira klasszikus, hogy – hiszen visszaéljük – alighanem a teljes 21. századelő elbújhat mellette. Gadus Erika minimalista díszlete – világító háromszögelemek, lehet az szószék, trón vagy éppen fűtetlen nászágy – mozdulatlanul is kihívóan összejátszanak az eseményekkel. A mítosz szerint a tragikusan elhunyt Oidipusz király két fi a testvérgyilkos harcban halt meg. Ám míg Eteoklészt eltemették, Kreón, Thébai új uralkodója megtiltja, hogy Polüneikészt, a hazaáruló másik testvért is elföldeljék. Holott Antigoné a másik fi véréről is úgy véli, megilleti őt a holtaknak járó tisztelet. Antigoné szerepében Rab Henrietta (vendégművész) tündököl, látszólag keményen. Meg is teszi, amit a szokásjog kíván, és eltemeti Polüneikészt. A többi már a végzet dolga… Ebben a tragédiában mégsem ő a főszereplő, hanem legkiválóbb színészeink egyike, Mokos Attila! Kreón ő, akinek fi a, Haimón (Tyukodi Szabolcs) Antigoné jegyese. Hol van az igazság, meddig tart a hatalom, és meddig az istenekbe vetett hit? Mokos Attila annyira egyszerű, s mégis arcunkat pirító színészi eszközökkel válik egyeduralkodóból tragikus hőssé, hogy a történelem simán aláhúzza önmagát, és hozzánk, résztvevőkhöz igazodik. Így, ebben a felosztásban mindez kegyetlenül nehéz játék. S Mokos mintha nem is játszana. Egyszerűen jelen van, egyre súlyosabban, egyre emberibben. A Czajlik József rendezte Antigoné nagyjából úgy indul, hogy a nézők – Tóth Tibor monológja révén – már a színház előterében megismerkedhetnek a tragédia összes elhunyt, illetve a fehér álarcban még közöttünk járó szereplőivel. Iszméné Szvrcsek Anita alakításában több, mint Antigoné húga. Ő az, aki – ha már nem tudja visszatartani nővérét – csöndben teszi, amit tennie kell. De hát mindenki önmagában hordozza a végzetét. Ezért is szenved – mármint a tudás oly sokszor megtévesztő és oly sokszor befolyásolni kész hatalmától – Theiresziász, a vak jós, azaz Varsányi Mari. Aki fi noman reszket Kreónért, de felvállalja az istenek döntését. Nem úgy Eurüdiké, Molnár Xénia alakításában. Ő bátor, ám amikor fi a holtáról hall hírt, mégis megtörik. Feltétlen meg kell említeni Dömötör Varga Emesét is, az előadás dramaturgját. Fogalmam nincs, hogy csinálták, de három műfordítást is keresztezve olyan eszményi miliőt hoztak létre a szöveggel, hogy hűha! Színpadról egy stúdiószínház esetében nemigen lehet beszélni, pont az a lényege, hogy közel kerüljünk egymáshoz. A történet, a szereplők s a nézők. Ez abszolúte sikerült. A Hírnök, Ropog József a stúdióba beférő hetvenvalahány néző között foglalt helyet, és idővel már mindannyian őt néztük, hogy mit is jelent be méltóságteljes, férfi as orgánumán, s az Őr szerepében Manases István is kitűnő választás volt (szerettük is nagyon). Ámde Czajlik József rendező megcsinálta azt is, hogy a Vének karát két főre szűkítette! Atyavilág! Ha nem tudnám, hogy Nina Umniakov (m. v.) már jó ideje komoly hírnévnek örvend (mozgásszínház, tánc), azt is hihetném, hogy varázsló. Merthogy az a bizonyos Vének kara két elképesztően jó fi zikumú fi atal színészünkből állt össze. Az erőnlét kellett is, hiszen a kontakt-tánc és esetenként bizonyos keleti küzdősportok elemei alaposan próbára tették őket. Olasz István és Hajdú László olykor leült mellénk, de mindennek ellenére egy pillanatra sem estek ki a szerepükből. Hanem amennyit mozogtak, plusz hellyel-közzel a többi szereplőből összeállt alkalmi tánckórus (zene: Monori András m. v.)! És ha ezzel kétezer-valahányszáz évvel ezelőtti dolgok ilyen hitelesen elevenednek meg, akkor az több, mint diabolikus képesség! Leegyszerűsítve: valami olyasmi történt, hogy Színházat láttam! Mindenfélét, egyben. És bár legalább két óra hosszan fi gyeltünk lélegzetvisszafojtva, a végén nem nagyon akaródzott felállnunk…

M. Csepécz Szilvia

[2009. 02. 20.]